2011. október 1., szombat

Új blog :$

Sziasztok!
Új blog :D
Infók ott, ha érdekel katt. Pusz.

The Denali girl history

2011. szeptember 25., vasárnap

???

Nem szeretnék siránkozni. Őszintén mondom, hogy tényleg nem...
DE MIÉRT NEM ÍRTOK KOMIT?!
Elmondom a történetét az első novellának.
Éppen a tengerparton (!) nyaraltunk, mikor jött az ötlet, és tádám, rögtön papírra is vetettem az első részletet. Még anyámmal is összevesztem miatta. Sőt, nem is kicsit. Az egész családdal. De akkor és ott elkészült a fele! Erre ment el pár nap, de elkészült.
És most komolyan nem érdemlek négy kominál többet? Heteket vártam, hátha jön még egy pár.... De senki nem írt. Olyan jól esne, ha csak még valaki írna. Oké, nem lett tökéletes, de még jó sem, de azért mégis.... : /
Különben készül a következő, bár még nem is tudom, melyik lesz a következő. Amelyiket elsőnek megírom, azt teszem fel.
Gondolom, ha ezt az utcsó mondatot olvasod, akkor rákattintottál a bejegyzésre. Köszönöm, hogy végig olvastad! Ha már itt jársz, komizz ;) :D
Persze nem erőszak a disznótor, csak hát ugye jó tudni, ha érdekli a népet a dolog.
Puszi, Florence*

2011. szeptember 1., csütörtök

Dedurva :DD 4. díj :))

Szijjasztok!
Bár komit nem kaptam, csak négyet, viszont ugyanennyi díjat is ;) Kedvesek vagytok!

Ezt a díjat Barbarától és Clau-tól kaptam. Köszönöm csajok! :)))






Szabályok:
Tedd ki a lógót, a blogodra!--> kész!
Írj magadról egy kis szösszenetet! -->kész!
Küldd tovább 5 embernek! -->kész!
Magamról:
Hm. Nem sok mindent tudok magamról írni, hiszen már annyi blogom volt, ezáltal pedig annyi díjam, hogy mindenki mindent tud rólam (még többet is xD).
Én is úgy cselekszem, mint Clau: ha valakinek van kérdése velem kapcsolatban, akkor írjon nekem erre a címre:
florence.ploody@citromail.hu

Akinek küldöm:
VattaCukor
Claudia Vince
Szemi alias Beus9416

Ennyi lenne. Puszi.

Ui.: Készülőben vannak a következő novellák, de örülnék még pár kritikának....

2011. augusztus 25., csütörtök

1. díjaim *.*

Sziasztok!
Egyből 3 díjat is kaptam, amit csak köszönni tudok Cloeé~nak! Köszönöm babám, ez sokat jelent nekem!







(emiatt a díj miatt főleg nagyon boldog vagyok, nagyon régen meg akartam kaparintani :$)




Mivel hármat kaptam, annyit is kell tovább adnom, szóval linkelném, akiknek küldöm!

Puszmó és AliceCarror- If you really knew me... Ha igazán ismernél...
Flore Clarine- Breakaway

Most csak nekik küldöm!
Puszi, Florence*

Ui.: Lejjebb van egy novella!

2011. augusztus 22., hétfő

Ha szükséged lesz rám...

/Edward Cullen/

A nap lassan tűnt el az égről, és a hold lassacskán átvette a helyét.
A kedvenc helyemen ültem az erdőben. Ez tulajdonképpen egy sziklaperem volt, alattam végtelenül terült el a szakadék, mögöttem pedig az erdő nyújtózkodott. Erről a helyről tökéletesen lehetett látni az eget, és éjjel különösen szerettem itt ülni, nézni a csillagokat... Ha egyáltalán láthattam őket.
Az ilyen esős helyeken, mint Forks, éjszaka is alig látni az eget a felhőktől...
Most mégsem aggasztott ez különösebben.
Nem mutattam ki a családom előtt, de eddigi meggyőződésem, miszerint elég vagyok magamnak, megdőlni látszott. Nem találtam a helyem és nehéz volt úgy élni, hogy minden nap találkoztam a családom boldogságával, hogy milyen boldogok a párjukkal. Néha azt kívántam, hogy bárcsak egy kis időre ők is átéreznék.
De ez önző és buta volt részemről, hiszen jól tudtam, hogy e nélkül is pontosan tudják, mit érzek, unos-untalan próbálnak segíteni... sikertelenül.
Sóhajtottam és hátradőltem. A hó, amibe belefeküdtem- mert tél volt- teljesen eláztatta a ruhámat, de vámpír mivoltomnak köszönhetően még azt sem éreztem, hogy hideg lenne...
Lépteket hallottam magam mögött, de arra sem méltattam, hogy felemeljem a fejem, és megnézzem, hogy ki az. Úgy gondoltam, hogy rám talált Alice, vagy valaki a családból, de amikor egy ismeretlen, de annál lágyabb hangot hallottam meg, rögtön felugrottam.
- Hello- köszönt rám bársonyos hangján.
Nem köszöntem, meg sem szólaltam. Hogy miért? Mert nem láttam senkit. Pár percig mozdulatlanul álltam, és a láthatatlan személy sem nyilvánult meg. Ami viszont megdöbbentő volt, hogy nem hallottam a gondolatait sem...
- Elég neveletlen egy figura vagy!- közölte egy kicsit sértetten.
- Nem látlak, szóval nem lehetek biztos benne, hogy valóban van itt valaki. Magamban meg minek köszöngessek?
Halkan, dallamosan felkacagott. Szívesen hallgattam volna még.
- Szóval te az a Hiszem-ha-látom fajta vagy- jegyezte meg, a hangjában még mindig mosolygással.
- Miért hinnék el dolgokat vaktában, ha nem bizonyítható?
- A saját fülednek sem hiszel?- válaszolt kérdéssel a kérdésre.
- Jogos- hagytam rá.
- Miért bujkálsz?- tettem fel a következő kérdést. Érdekelt, hogy hogyan is nézhet ki.
- Honnan veszed, hogy bujkálok?- kérdezett vissza megint.
- Nem látlak.
- Itt állok előtted- közölte egyszerűen, jókedvűen.
- Ne nevettess! Azt észre venném.
- Gondolod, hogy hazudok?
- Ki tudja?
- Pedig tényleg itt vagyok.
- Én pedig tényleg nem látlak- mosolyodtam el most először.
Pár másodperccel később egy alak kezdett előtűnni tőlem másfél méterre. Fokozatosan bontakozott ki, először homályos volt, majd egyre élesebb lett, végül ott állt előttem egy gyönyörű, barna hajú lány. A szeme, mint a csokoládé, és a vonásai lágyak voltak, a teste pedig karcsú.
- Na, most már látsz?- vigyorgott rám, bár láttam, hogy valami nyomasztja.
- Azt hiszem.- Nagyot nyeltem.
- Mi vagy te?- kérdeztem egy perc csend után.
- Ezt nem kötelező tudnod!- komorult el. Egy ideig mindketten hallgattunk, majd megszólaltam.
- Miért?
- Csak mert. Ami azt illeti... nekem lassan mennem is kell- hajtotta le a fejét. Elkezdett hátrálni az erdő felé.
- Várj! Mi a neved?
- Ha elárulnám, akkor nem lenne többé titok- mosolygott rám, majd elkezdett halványodni, míg végül már megint nem láttam őt. Éreztem, hogy egyedül maradtam, és ez a felismerés búskomorságot hozott magával. Ez még rosszabb volt, mint eddig. Valahogy most olyan közel éreztem magamhoz a megoldást, a gyógyírt, ami segíthetett volna kimászni ebből a helyzetből. A lány, akivel egy perccel ezelőtt még itt beszélgettem, hirtelen jött és hirtelen tűnt is el.
Álomszerű volt. Illanékony... tökéletes és nagyon gyönyörű. Igen, álomszerű a megfelelő kifejezés.
Volt benne valami... megfoghatatlan. Az volt az érzésem, hogyha közelebb mennék és hozzáérnék akár egy ujjal is, darabokra törne, majd eltűnne. Olyan titokzatos volt, úgy tűnt, hogy sosem fogok ennél többet megtudni róla, de ő ismerne engem.

Mikor hazaértem, a verandán Alice toporgott türelmetlenül, és a szokásosnál is izgatottabb volt. A szeme csillogott, ahogy rám nézett és a nyakamba ugrott, de úgy, hogy örültem, hogy a fejem a nyakamon maradt.
- Edward!- visította hangosan a fülembe, amitől vámpírlétemre is majdnem megsüketültem.
- Nyugi Alice, itt vagyok. Mi történt?
- Volt egy látomásom, amiben te szerepeltél... és valaki, akit én nem láttam, de te nagyon is- kacsintott rám.- Annyira... furcsa volt az arckifejezésed! Szinte rajongás ült ki az arcodra!
- Ó. Hát, a rajongás egy kicsit talán merész kifejezés, nem?
- Nem, nem.- Ingatta a fejét.- Már olyan régóta várok erre a fejleményre, hogy rögtön kiszúrtam. Milyen volt a lány?
- Honnan tudod, hogy lány volt?- rontott ki megfékezhetetlen jókedvvel Emmett az ajtón. Szúrós pillantást vetettem rá, de Alice száján apró kuncogás szaladt ki- végül én is elnevettem magam.
- De most komolyan! Honnan tudhatnánk, hogy az öcsipók nem a fiúkra bukik?- kérdezte nagy komolysággal a hangjában lökött fivérem. Rose jelent meg az ajtóban, és bevonszolta Emmett-et a házba, de előtte még adott egy taslit a tarkójára.
- Na, de most komolyan! Milyen volt a jövendőbeli sógornőm?- kíváncsiskodott Alice újból.
- Azért az esküvőt ne tervezd meg! Először is egyszer találkoztunk, és semmi sem garantálja, hogy újból fogunk, másodszor egyáltalán nem úgy gondolok rá, és Ő se rám. Harmadszor pedig azt se tudom, hogy mi is Ő. Negyedszer pedig a nevét sem tudom.
Alice lebiggyesztette alsó ajkát, de aztán megint elmosolyodott.
- Majd idővel minden eljön. De ugye ha mégis sor kerül az esküvőtökre, én szervezhetem meg?
- Persze Alice- forgattam meg a szemeimet, majd bementem a házba. Bent szokatlanul jó légkör fogadott, valahogy most minden sokkal felszabadultabb, boldogabb volt, mint korábban. Esme egy hatalmas mosollyal fogadott, ahogy a többiek is.
Végül felmentem a szobámba és leültem a kanapémra.
Elmosolyodtam a mai estém emlékére, hosszú hónapok óta most először szívből...






/Isabella Swan/

Boldog voltam, igazán boldog, mert abban a tíz percben, amit az idegennel töltöttem, azaz Edwarddal, az volt életem egyik legszebb 10 perce.
Bár úgy kellett megszöknöm otthonról... de megérte. Éjszaka van, fel sem fog tűnni a szüleimnek... Holnap pedig úgy is utazok vissza az iskolába...
Amikor a házhoz értem, megpróbáltam teleportálni- ez viszont nem sikerült, ugyanis még nem igazán tudom, hogy hogyan kell. Ez egy kicsit bonyolultabb, mint mondjuk az, hogy láthatatlanná váljak. Ez amiatt van, mert pontosan kell tudni, hogyan néz ki az a hely, ahová menni akarunk, én pedig nem jegyeztem meg teljesen, hogy hogyan is néz ki most a szobám.
Így hát csendben, amennyire csak tellett tőlem, kinyitottam a bejárati ajtót. Ez még ment csendben, hangtalanul, de mikor a lépcsőn mentem fel, természetesen megnyikordult az az átkozott.
- Francba!- morogtam, majd tovább mentem. Ezt még kétszer eljátszottam, amíg a szobámba nem értem. Ott aztán várt a meglepetés: amikor felkattintottam a villanyt, Renée, az anyám ült az ágyamon. Annyira ledöbbentem, hogy először meg sem szólaltam.
- Szia anyu.
- Végre! Szabad tudnom, hogy hol voltál, kisasszony?
- Én... az erdőben.
- Gondoltam. De tudod, hogy mennyire veszélyes éjszaka az erdő? Vámpírok, vérfarkasok... talán még magunkfajta is, akinek nem éppen jók a szándékai!
- Anyu, túl dramatizálod!- forgattam meg a szemeimet.
- De azért megígérem, hogy többet nem megyek egyedül az erdőbe éjszaka.
- Köszönöm. És mit csináltál?
- Én... semmi különöset. Csak sétáltam egyet.
- Aha, persze. De mindegy, ha nem akarod, ne mondd el.- Felállt és elindult az ajtó felé.
- Találkoztam valakivel- szaladt ki a számon. Végül is mi történhet? Holnap úgy is visszamegyek a suliba, és pár hónapig megint nem jövök haza.
- Kivel?- ült vissza rögtön az ágyamra, én pedig leheveredtem mellé.
- Egy fiúval.
- Te nem vagy normális! Ha ezt apád megtudja!...
- Nyugalom!- csitítgattam.- Apu ugye nem fogja megtudni?!
- Tőlem nem- sóhajtott.
- De most menjünk aludni, fáradt vagyok!- ásítottam. Bementem a fürdőszobámba. Anyu tényleg elment, csak előtte még adott egy puszit az arcomra.
Gyorsan lezuhanyoztam, fogatmostam, majd belebújva a hálóingembe lefeküdtem aludni.

Másnap reggel kipihenten keltem föl. 11 óra volt.
Mikor felkeltem, lementem reggelizni. Apa semmit sem sejtett az éjszakai kiruccanásomról, és ez szerencsés fejlemény volt.
- Jó reggelt!
- Neked is- mondták egyszerre, mire rájuk mosolyogtam.
- Mi a reggeli?
- Tükörtojás. Jó lesz?
- Aha.- Miközben leültem, anya elém tett egy tányért.
- Köszi.
Nekiláttam enni, és mikor végeztem, visszamentem a szobámba. Felvettem egy farmert meg egy pólót, majd nekiláttam csomagolni.

Délután 4 órakor már búcsúzkodtunk. Apa egy nagy, de szeretetteljes ölelésben részesített, Anya pedig egy nagyon gyengéd és aranyos volt. Aztán beültem az autómba, és elindultam Oslóba, ahol az iskolám helyezkedett el...





***2 és fél évvel később***

/Edward Cullen/

Újabb költözködés, egy új hely, Ezúttal a hideg- mily meglepő!- Oslóra esett drága húgom választása.
Nekem viszont semmi kedvem nincs elmenni innen, ragaszkodtam ehhez a helyhez. Betegesen ragaszkodtam Forks-hoz, de nem a sok eső miatt, hanem mert itt volt az a hely, ahol találkoztam azzal az angyallal. Talán tényleg az volt, sosem tudom már meg.

"Amikor másnap reggel iskolába mentem, szokatlanul jó kedvem volt. Tele voltam várakozással, hogy újra láthassam az ismeretlen lányt. Ez nem volt helyénvaló, hiszen tisztában voltam azzal, hogy neki ez nem lenne jó. Én a magam részéről egy szörnyeteg vagyok, egy olyan lény, aki szenved ebben az örökké fiatal testben. Akinek nincs lelke, aki már felcserélte azt az örökkévalóságra... Ellenben vele, aki ránézésre egy angyal volt, maga a megtestesült szépség, a báj. Egyszóval önző dolog volt azt kívánnom, hogy újra lássam, hogy beszélhessek vele. Viszont ennek ellenére mégis vártam, hiszen csak magamra gondoltam, és ha már pokolra jutok, akkor legyen még több okom rá, gondoltam. Kézenfekvő kifogás volt, és utána nem is gondoltam rá.
Mikor eljött az este, átöltöztem. Nem szoktam átöltözni, ha elmegyek oda, de most úgy éreztem, muszáj. Nem akartam átesni Emmett beszólásain, így az ablakomból ugrottam ki, és a kedvenc helyem felé vettem az irányt.
Nem volt ott semmi különös, minden olyan volt, mint mindig. Minden- kivéve egy dolgot. Az egyik sziklán ott volt egy fehér papírlap, rajta pár kisebb kővel. A lapnak frézia illata volt.
Leültem a sziklára, és széthajtottam a lapot. Azon mindössze négy szó állt:
Ha szükséged lesz rám..."


Üres ígéret volt!- ököllel gyengén belecsaptam a szobámban az üvegbe, az pedig elrepedt.
Hányszor éreztem úgy, hogy szükségem van rá! Hányszor gondoltam úgy, hogy belepusztulok a hiányába!- üvöltöttem elkeseredetten magamban.
Tulajdonképpen ritka egy ökör vagyok. Szánalmas, hogy soha, a két és fél év alatt nem találtam okot, hogy miért hiányozzon, hogy miért lenne szükségem rá. Az érzés, hogy nem jön, nincs velem, nem látom, ott volt, tántoríthatatlan volt, és minden percben erősödött. A várakozás, hogy megjelenjen, felemésztett.
Honnan tudná, hogy szükségem van rá? Miért ígérte meg? Nem tudhatja!- horkantottam fel magamban. Homlokomat a repedt üvegnek döntöttem és tovább bámultam az erdő sűrüjébe.
Egyszer eszembe ötlött, hogy talán nem is Ő hagyta ott, talán valaki más volt, nem is nekem címezve... Hogy Ő egyszerűen csak eltűnt, mintha soha nem is létezett volna, de azt az ötletet hamar elvetettem.
Talán tényleg nem létezett, talán csak becsavarodtam... talán. De mégis tudtam, hogy létezett, az a 10 perc, amit együtt töltöttünk pedig valóban megtörtént. És aztán Ő eltűnt, egy levelet hagyva maga után, egy ígérettel, amit megszegett, be sem tudta tartani.
Mégsem haragudtam rá, hiszen nem volt miért... Neki csak egy személy voltam a sok közül, akivel találkozott, majd, hogy elvágjon minden szálat, egy levélkét hagyott itt nekem.
Előhalásztam a zsebemből azt a lapot. Enyhén gyűrött volt már, de azért vigyáztam rá.
Az írása hanyag volt, mégis szép.
A lapot nézve eltöprengtem, hogy vajon miért is csinálom ezt. Ki Ő? Hisz' semmi közöm hozzá, csak egy lány volt, aki jött, aztán ment. Soha nem ígérte, hogy örökre marad. Semmit nem kellett volna ígérnie... de mégis megtette. Ez volt az egyetlen hibája.
"Edward gyere, indulunk!"- közölte gondolatban Alice, mire én egy utolsó pillantást vetettem a hosszan elnyúló erdőre, majd ellöktem magam az üvegfaltól és lementem a többiekhez, hogy elköltözzünk, magunk mögött hagyjuk Forks-ot, újabb 50 évre...

***Oslo-ban***

Alice bevezetett minket az új házunkba, ami még üresen kongott, de így is szép volt.
Én egyszerűen csak felmentem az emeletre, és bal oldalon az utolsó ajtón bementem. Puszta megszokás volt, de mindig megfelelt ez a szoba. Most is így volt. A falai szürkésfehérek voltak, és volt egy szárnyas ajtója, ami az erkélyre nyílt.

Egy órával később megérkeztek a bútorok is, én pedig lementem azokért a dolgokért, amiket be szoktam tenni a szobámba. Mikor ezzel végeztem, kiugrottam az ablakomon. Úgy döntöttem, felderítem a terepet.
Miután leterítettem két szarvast, gondoltam felmászok egy fára, és ott is maradok egy picit. Mikor felmásztam egy óriási fenyőre, leültem az egyik erősebbnek tűnő ágán, és a törzsének döntöttem a hátam, a jobb lábam pedig lelógattam.
- Hello Edward Cullen!- szólalt meg tőlem karnyújtásnyira az a bizonyos bársonyos hang. Elakadt a lélegzetem, és meredten bámultam azt a pontot, ahol Őt sejtettem.
- Még mindig nem nevelt meg senki!- bosszankodott, miközben lassan láthatóvá vált számomra is. Semmit nem változott, még mindig ugyanolyan volt, mint majdnem 3 évvel ezelőtt. Meg kellett kapaszkodnom az ágban, hogy nehogy leessek. Nagy hatást gyakorolt rám az, hogy itt van... karnyújtásnyira tőlem, egy magas fenyőn.
- Miért?- vontam kérdőre. Azaz akartam kérdőre vonni, de nem bírtam többet kinyögni.
- Mit miért?- vonta fel a szemöldökét.
- Miért... vagy itt? Miért pont most lenne rád szükségem?- a hangomból áradt a keserűség és a gúny keveréke.
- Gondoltam, ha már ilyen közel vagy, meglátogathatnálak. És nem mondom, hogy most jött el az, hogy egész biztosan szükséged van rám- kacagott fel gyöngyözően, de volt benne egy kis enyhe zavarodottság és keserűség. Komolyan, a "keserű" szócska kezd olyan lenni, ami minden gondolatomban benne van...
- Miért ne lett volna szükségem rád előbb is?- a hangom kezdett megenyhülni, szinte lágy volt.
- Miért lett volna? Hiszen senki nem voltam az életedben. Vagy... Ugye.. nem miattam voltál olyan búskomor?!- szinte ijedt volt a hangja, ahogy ezt kiejtette a száján. Nem válaszoltam, csak tagadólag megráztam a fejem. Jó megoldásnak tűnt hazudni neki erről, hiszen szemmel láthatólag nem tetszett volna neki az igazság.
- Jó.- Kifújta a levegőt.- Csak mert elég pocsék volt az ábrázatod!
- Végre elárulnád a neved?- somolyogtam. Egy csapásra eltűnt minden negatív érzelem, és boldog voltam.
- Miért tenném? Ha nem tudod, akkor könnyebben felejtesz!- kacsintott rám. Kissé megrémültem, de nem mutattam.
- Tudod ez így nem jó. Te mindent tudsz rólam, ellenben én még a nevedet sem tudom.
- Csak miattad teszem. Az embereknek, esetedben vámpíroknak szerencsésebb, ha nem is emlékeznek rám.
- De így is úgy is emlékszem rád, akkor meg?
- Végül is, te akartad. Úgy is egy városban élünk mostantól. A nevem Isabella Marie Swan- közölte egy vállrándítás után. Engem felvillanyozott, mert két információt is kaptam róla: Hogy egy városban élünk, és hogy a neve Isabella.
- Szóval Isabella...
- Csak Bella- vágott közbe.
- Oké- egyeztem bele.- Ma nem sietsz sehová?
- Hát... éppenséggel ráérek, ugyanis hétvégéken mindig azt csinálunk, amit csak akarunk. De azért majd aludnom is kell. Szóval olyan nagyon későig nem érek rá...
- Értem. Szóval itt laksz Oslóban...
- Ha úgy vesszük. Tulajdonképpen Forksban lakom, itt csak az iskolám van. Egy évben párszor haza látogatok, de többnyire igen, itt lakom- az arca elfelhősödött, mikor arról beszélt, hogy hazamegy.
Még beszélgettünk, kérdezősködtem felőle. Volt olyan amire válaszolt, de többségében nem nagyon akaródzott neki, én pedig nem erőltettem.
Végül egy órával később elköszönt, mondván, hogy fáradt, majd nyoma veszett. Lemásztam a fáról, és elindultam hazafelé. A mosoly levakarhatatlan volt az arcomról. Mikor hazaértem, egy teljesen berendezett ház fogadott. Mindenki a nappaliban volt, és meglepetten néztek rám, mikor úgy érkeztem, hogy vigyorgok.
Persze Alice rögtön fölfogta, hogy mi történt, és újfent a nyakamba ugrott. Nevetve vakartam le magamról.
- Mi a neve? Már biztosan elmondta! Jaj, szólalj már meg, te tökfej!- ütögette meg a mellkasom, mire még jobban nevettem.
- Bizalmas infókat nem oszthatok meg róla, sajnálom, törpe!
- Vigyázz a szádra! Na, légyszi, mondd már el! Tudni akarom, hogy hogy hívják Őt!
- Nem is ismered.
- De majd te bemutatod nekünk!
- Ki mondta, hogy újból fognak találkozni? Az a csaj a sírba viszi Edwardot! Csak játszik vele!- szólt közbe Rosalie. A száját összepréselte.
- Jah, nem az ágyba, hanem a sírba viszi. Öreg hiba!- röhögött fel Emmett, mire Rose jól tarkón vágta és jelentőségteljesen kiment a szobából.
Emmett is követte, miközben azt motyogta, hogy "Mindig a legkisebbett bántják... Most engesztelhetem ki!"- és máris perverz gondolatok jártak a fejében. Ezután kínos csend telepedett a szobára, majd újból Alice törte meg a csendet.
- Valóban nem fogtok többet találkozni?
- De, megígérte. Itt lakik a városban- közöltem, mire Esme és Alice szeme felcsillant.
- Szóval mi a neve?- kérdezte most Esme lágyan.
- Bella.
- Biztosan legalább olyan szép, mint a neve. Holnap el kell hoznod hozzánk! Sütök neki valamit...- és Esme máris keresett egy receptkönyvet, amit átlapozott, Alice pedig helyeselt. Carlisle elment dolgozni, Jasper pedig csendben maradt. Azon aggódott, hogy nem bírja majd tűrtőztetni magát.
- Nyugodj meg, Jasper! Nem tudom, hogy mi is lehet Ő, de egyszerűen nem érezni a vére illatát- mondtam, miközben leültem mellé.
- Ez komoly?- nyíltak tágra a szemei.
- De még mennyire. Különös szerzet.
- Valószínűleg az- bólintott, majd a gondolataiba mélyedt.

Másnap délben újra kimentem az erdőbe ahhoz a fához, felmásztam rá, és vártam Őt. Nem sokkal később meg is érkezett, ugyancsak hirtelen.
- Szia Edward!
- Szia!
- Na végre nem hápogsz, mikor meglátsz!- dohogott, majd elmosolyodott.
- Ha-ha. Talán ne jelenj meg csak úgy a semmiből, láthatatlanul.
- Oké, oké. Jogos. Mit csináljunk ma? Nincs programom!
- Mi lenne, ha ma eljönnél hozzánk? Alice már látni szeretne...
- Ajjajj.. nem akarok vásárolni!- kacagott, mire én is elmosolyodtam. Vajon honnan tudhat rólunk ennyi mindent?
- Nem kell, hiszen nem csak Alice vár téged- kacsintottam rá.
- Hát jó, de nem tudom miért kell engem bemutatni Rosalie-nak!- horkantott fel.
- Rose nem olyan, amilyennek te látod... Én hallom a gondolatait, azokból pedig kiderül, hogy ez a hidegség, az csak álca. Őt a szeretet hajtja, amit irántunk érez, próbál megóvni bennünket. Talán még a széltől is óvna, ha megtehetné- elmosolyodtam.- Tehát valójában egy nagyon szeretnivaló nő, csak meg kell, hogy ismerjen- fejeztem be védőbeszédemet. Bella csak hümmögött erre egyet, majd egyszer csak eltűnt.
- Hát ezt nem hiszem el!- horkantam fel.
- Mi az, nehezedre esik lemászni egy fáról?- hallottam meg a fenyő aljtól Bellát.
- Azért néha te magad is használhatnád a végtagjaidat, nem csak ezt a... teleportálósdit!
- Elhízni nem fogok, ez meg egyszerűbb. Akkor meg minek?
- Mondd csak, mit csináltál az elmúlt majdnem 3 évben?
- Tanultam, tanultam, tanultam... Ki kell tanulnom a saját fajtámat!- mosolygott rám.
- Ezt hogy érted?
- Tudod nekünk csak az erőnk van a vérünkben... de, hogy hogyan kell azokat használni, azt már nem tudjuk. Így marad az, hogy megtanuljuk. Mivel egy ilyet is nehéz megtanulni, ezért 16 évet járunk egy iskolába. És akkor már nagyon tanulékony voltál- sóhajtott fel.
- Te nem szeretnél az lenni, ami vagy- vontam le a következtetést, a hangjából ítélve.
- Nem is a fajtámmal van a gondom, bár embernek lenni egyszerűbb volna- válaszolt nekem már könnyedebb hangnemben.
- Aha. És az én fajtámról mit gondolsz?- puhatolóztam.
- Hát... Nem vagytok ártalmatlanok, az tény. De rám nézve nem is veszélyesek. Azok a vámpírok, akik embereket ölnek.. nos, azokat néha én magam is megtámadom, de veletek igazán semmi gondom!
- Megölöd őket?- vontam fel a szemöldököm.
- Nem is hinnéd, mekkora erő lakozik bennem- kacsintott.
- Szóval semmi gondod velünk...
- Miért lenne? Talán ártalmatlanabbak vagytok, mint én.
- Na azt azért nem mondanám.
- Miért?
- A külsőd...
- Soha ne ítélj külső alapján. Lehetnék az ördög gyermeke is.
- Igaz. Sétálgatni akarsz, vigyelek a hátamon, vagy teleportálsz?- vontam fel végül a szemöldököm.
- Miért vinnél a hátadon? Verseny?- kérdezte, én pedig elképedtem.
- Oké, verseny. Úgy is lehagylak!
- Csak azt hiszed!- és már el is kezdtünk futni. Gyors volt, legalább annyira, mint én. Hazáig többször előztük meg egymást, de végül én léptem hamarabb a ház körüli rétre.
- Csak szerencséd volt!- nevetett fel csilingelően, én pedig elvigyorogtam magam.
- Szerintem meg csak te vagy túl lassú.
- Aligha. Most csak kocogtam, hagytalak győzni!
- Persze, persze. Na gyere, menjünk be!- mondtam, de pont késő volt, ugyanis hallottam, amint Alice kiszabadul Jasper karjai közül, a következő pillanatban pedig Bella felé tartott. Egy másodperc múlva már szegény lány nyakában lógott.
- Szia! Alice vagyok!- köszöntötte Bellát vigyorogva mikor leszállt róla, aki ugyancsak mosolyogva nyújtotta felé a kezét.
- Hello, Alice! Én Bella vagyok.
- Olyan jó, hogy itt vagy! Már nagyon vártunk!- Alice egy helyben ugrált, Bella pedig elnéző mosollyal tekintett rá. Közben Rosalie kiugrott a szobájukban az ablakon azzal a gondolattal, hogy Ő nem nézi végig, hogyan ugrálják körül a "bátyja gyilkosát". Emmett most az egyszer nem követte a feleségét, mondván, azzal ráér később is, most inkább az "új húgát" ismeri meg. Miért hiszik azt itt mind, hogy többet jelent nekem Bella, mint egy egyszerű barát?- tűnődtem magamban, majd rádöbbentem, hogy jó okuk van rá: Ha nincs a közelemben, egyszerűen olyan vagyok, mint egy zombi. És magamban is el kellett ismernem, hogy már az első pillanatban, mikor megláttam, mondhatni imádtam még a földet is, amin jár.
- Én is nagyon örülök!
- Gyere, Esme sütött is, főzött is neked! Vagyis.. Gondolom... Eszel?- bizonytalanodott el Alice.
- Természetesen. Nincs olyan, hogy én ne bírnék még enni!- kacsintott Bella Alice-re, aki megint föllelkesülve ráncigálta be Bellát a házba. Követtem Őket, bár mire én beértem, már nagyban ment a bemutatkozósdi. Esme teljesen el volt ájulva, hogy milyen gyönyörű lány, és mennyire kedves. Jasper örült, mert Alice máris kedvelte "a lányt", Emmett arra gondolt, hogy Rose-nak fölösleges volt "kivernie a hisztit", hiszen egy teljesen ártalmatlan lány áll ott, azonbelül még nevet is a viccein, úgyhogy máris imádta Őt. Carlislenak pedig sokban hasonlítottak Esme-ére a gondolatai.
- El kell majd mennünk vásárolni! Majd Esme is jön és... Rose is. Rávesszük!
- Őőő... Nem biztos, hogy ráérek!
- De még nem is tudod, mikor!
- Igaz. De roppant elfoglalt vagyok- próbált menekülni Bella, de már vesztett.
- Ezt pedig nem szabad kihagyni! Olyan jó lesz!
- Oké...- sóhajtott megadóan a lány.- Mikor?
- Mondjuk... Holnap?
- Öhm..- segély kérően pillantott rám, majd vissza a húgomra.- Oké.
- Szuper!- és aztán Esme és Alice egész nap lefoglalták Bellát, de annyira, hogy alig volt ideje levegőt venni. Leültem a nappaliban, Emmett, Jazz és Carlisle mellé.
- Mi van öcsi, lefoglalták a csajt?- kérdezte Em.
- Amint látod...- sóhajtottam fel, majd néztem azt a focimeccset, amit Em nézett. Nem sokkal később betoppant Rose is, immáron újra magára erőltetve az álarcát. Hidegen mérte végig Bellát, majd illendőségből- és egy kis kíváncsiságból- ott maradt a lányokkal. Késő este eresztették haza Bellát, aki fáradtan hagyta el a házat.

***3 hónap múlva***

A hónapok csak múltak, és már 3 hónapja éltünk Oslóban. Bella szinte mindennap, amikor ráért, volt nálunk. Most viszont tavaszi szünet volt, Bella pedig itt tölti ezt az egész napot. A többiek elmentek vadászni, így csak ketten voltunk.
- El sem hiszem, hogy Alice ennyire rémes! Egy tömeggyilkos hozzá képest ártatlan őzike!- sóhajtott, majd eldőlt az ágyon. Ez azért lett beszerezve, hogy hogyha esetleg itt maradna éjszakára, legyen hol aludnia. Először Alice-ék ágyát foglalta el, de mire másnap eljött hozzánk, már itt állt ez az ágy.
- Ennyire rossz volt tegnap?
- Atya Ég, ez kérdés volt? Mindössze 3 órát vásároltunk, de ez jobban kifárasztott, mint előtte a tanórák!
- Őszinte részvétem. Ígérem, ha legközelebb vásárlásra kényszerít, akkor közbelépek!
Felhorkantott.
- Hányszor hallottam már ezt? Ha legközelebb nem segítesz, esküszöm nem jövök többet!- közölte viccesen, nekem viszont összeszorult a szívem. Aztán hirtelen témát váltott.
- Tudod rossz téged így egyedül látni! Kéne neked egy társ.
- Te magad is egyedül vagy, vagy nem?- kérdeztem vissza. Szinte biztos voltam benne, hogy nincs senkije, bár ezt csodálkozva fogadtam el. Viszont Ő nem válaszolt.
- Tudod utána néztem kicsit, hogy kik a lehetséges jelöltek. Ez a Tanya Denali rendes lány, kedvelem, bár Ő még nem találkozott velem. Aranyos, szép... és szeretne téged!
- De Tanya egyszerűen... nem kell nekem. Szeretem, mint egy barátot... de közel sem vagyok belé szerelmes.
- Nagy kár, jól mutatnátok együtt. És azért is kár, mert Ő volt az egyetlen, aki "vega" vámpír, és tetszel neki. Más nincs is nagyon láthatáron...
Nyújtózkodott egyet fekve az ágyon, én pedig nehezen tűrtőztettem magam. Végül kibukott belőlem a kérdés, és automatikusan mozdultam:
- Tudni akarod, hogy valójában ki tetszik nekem?- vámpír gyorsasággal gördültem föléje, és meglepődni sem volt ideje, olyan gyorsan csaptam le ajkaira. Először a döbbenettől mozdulni sem bírt, majd meglepetésemre visszacsókolt. Karjai átfonták a nyakamat, majd a hajamba túrt, és még közelebb húzott magához. Nyelvem bebocsátást kért a szájába, Ő pedig meg is adta az engedélyt. Nyelvünk vad táncba kezdett, miközben kezei végigsimítottak felsőtestemen, majd mikor elérte az ingem szélét, elkezdte kigombolni azt. Ezzel egy időben én a felsőjét gyűrögettem egyre feljebb, majd szájáról áttértem a nyakára, és azt kezdtem el csókolgatni, Ő pedig ezt egy kéjes nyögéssel díjazta. Végül aztán egyszer csak eltolt magától, és megpróbált kiszabadulni.
- Ez nem helyes...- mondogatta hol hangosabban, hol halkabban, a szemében pedig megjelentek az első könnycseppek.
- De hát miért?- kaptem el Őt, mikor végre feleszméltem. Éppen készült felállni az ágyról, de én az ölembe ültettem, és átöleltem a derekánál fogva.
- Mert... Mert... nekem... vőlegényem van!- zokogott fel végül, és az eddig Őt simogató kezem megállt. Aztán folytatták útjukat, hogy megnyugtassák Bellát.
- Vőlegényed?- kérdeztem vissza végül mégis.
- Tulajdonképpen nem szeretem, csak... csak a szüleim... és az Ő szülei... egyszerűen közölték velünk, hogy össze fogunk házasodni, és kész. Beleszólásunk nem volt...
- Miért nem szöksz el?
- Mert megtalálnának. Luis szeret.
- Talán idővel megszereted majd ezt a Luis-t...
- Luis jó barát, de nem több- vágott a szavamba.- Sosem tudnék rá férfiként tekinteni.
- És kire tudnál férfiként tekinteni?- kérdeztem gyengéden, mire a szeme rám villant, benne könnycseppek voltak,
- Edward? Kérlek... neked még van rá esélyed... kérlek, próbáld meg Tanya-val. Kérlek!
- Rendben, de...- viszont Bella eltűnt, egy szempillantás alatt szertefoszlott...

***Fél év múlva***

Fél év. Hat kemény, hosszú hónap. Bella nélkül.
Aznap, mikor megtörtént a csók, és Ő eltűnt, soha nem jött vissza. Újból csak egy levelet hagyott hátra, vagyis mindössze egy sort. Nem fogjátok kitalálni, mi volt az...
"Ha- még- szükséged lesz rám..."
Ezúttal haragudtam rá, nagyon, visszavonhatatlanul. Akkoriban, régen, 3 évvel ezelőtt nem tudhatta, hogy már akkor sokat jelent nekem. Ámde most, miután olyat tettem, ami felért egy szerelmi vallomással, újból elhagyott és egy újabb, légből kapott sort hagyott maga után, egy ígéretet, amit megint nem tart be... Igen, határozottan kijelenthetem, hogy haragszom rá. De ugyanúgy szeretem, sőt, jobban. A hiánya minden nappal nő, de a szerelem is.
Talán már meg is házasodott, talán gyermeket vár...- felhorkantam a gondolatra. Hiszen még iskolába jár!
Tanya-val... nem, nem ment a dolog. Az első két napban elegem lett belőle.
Aztán szépen, halkan feküdtem tovább az ágyamban, és csendben visszagondoltam a régi szép emlékekre...





***2 év múlva***

/Isabella Swan/

Újfent a földön feküdtem, magzatpózban, átölelve a térdemet.
Több sebből véreztem, fájt mindenem, de volt égetőbb fájdalom is; belül a szívem szakadt meg. Mindennap, amikor volt egy kis erőm, hogy megnézzem, láttam Edward-ot. Láttam, hogyan szenved, és tudtam, hogy mindezért én vagyok a felelős. Ezt pedig nem bírtam elviselni.
Luis ott guggolt mellettem. Simogatta a karomat.
Aki meglátna minket, arra következtetne, hogy valaki más bánt el velem ilyen csúnyán, nem a férjem.
- Szeretlek Bella- mondta el újra, mire nekem kicsúszott a számon egy kis gúnyos nevetés.
- Ha szeretnél... Nem.. tennéd ezt velem- nyögtem halkan.
- Te nem érted ezt. Tényleg szeretlek, rajongok érted. Nem akarlak elveszíteni!
- Pedig... ha ezt folytatod... akkor egyszer belehalok- leheltem már nagyon halkan. Éreztem, ahogy elhagy az erőm, a szemhéjam nehezedni kezdett, végül lecsukódott, én pedig elvesztettem a tudatomat, de mielőtt elsüllyedtem volna a sötétségben, beugrott Edward képe, és A Közös Emlék.





/Edward Cullen/
Alice-nek látomása volt... és én felfigyeltem rá. Alice most, életében először Belláról látott valamit, de akkor és ott azt kívántam, bárcsak ne látná ezt. Látomásában Bella majdnem élettelenül feküdt, a teste csupa vér, a ruhája szakadt... és egy férfi rázogatta hevesen, kérlelve, hogy ébredjen fel, megígéri, soha többé nem tesz ilyet.
Mivel éppen az ablaktól nem messze álltam, és bámultam ki az üvegen, ezért térdre estem a fájdalomtól. Én itt haragudtam Bellára, ahelyett, hogy elmentem volna utána, miközben Ő kitudja, hogy mennyi kínon ment keresztül!
Aztán egy éles hang hallatszódott a Cullen-villa csendjébe. Ez Alice sikolya volt...
Viszont én nem adtam ki hangot. Alice látomása folytatódott, és nem sokkal később le is zárult azzal a képpel, hogy Bella Swan légzése leáll, és szép, csokoládébarna szemei lecsukódnak.
Mikor a víziónak vége lett, az én szemeim is üvegesek lettek, és csak bámultam a kint levő, magas fákat. Aztán Alice szaladt be a szobába, és kiabálni kezdett.
- Edward, még nem késő! Semmi nincs kőbe vésve!- rángatott a karomnál fogva. Ránéztem.
- Elkéstünk.
- Sikerülhet! Edward! Kérlek!
- Tudod jól Alice, hogy nem.
- Meg kell próbálnunk. Tudnál úgy élni még, hogy tudod, nem tettél meg mindent?- tette fel a kérdést. Ez hatott.
- Igazad van. Menjünk. Most- majd kiugrottam az ablakomon. Hallottam, ahogy Alice követ, majd utána Jasper is, Emmett- "ki nem hagyná, hátha lesz bunyó"- és Rose is. Esme nem jött. Nem volt itthon, ahogy Carlisle sem.
Szóval siettünk, de én voltam a leggyorsabb, ezért gyorsabban mentem. Alice leste a jövőt, és mivel mindent láttam a gondolatai közt, mentem, amerre kellett. Viszont Belláról nem láttunk semmit, és ez aggasztott.

Körülbelül egy nappal később megálltunk egy kisebb ház előtt. Bentről nem hallatszott semmi, de én berontottam. És bent olyan látvány fogadott, ami rosszabb volt mindennél...
A nappali vérben úszott, szó szerint. Mindenhol kisebb-nagyobb tócsák, de a legrémisztőbb látvány nem ez volt. A nappali közepén egy test feküdt, és egy másik guggolt mellette. A fekvő test persze nem más volt, mint Bella. Mellette meg gondolom ez a Luis.
Ahogy megláttam, azonnal begőzöltem és szó szerint neki rontottam, de úgy, hogy körülbelül 20 métert repült. Aztán utána mentem, és pofon csaptam, de teljes erőmből. Eltörtem a karját. Látszott, hogy erőlködik, de nem sikerült neki semmi, így végül kitörtem a nyakát; többé nem mozdult, majd a szíve is leállt.
- Edward!- szólított meg Alice. Felé fordultam, Ő pedig szerelmem mellett guggolt. Odaléptem hozzá, de nem mertem lenézni az alant fekvő nőre.
Becsuktam a szemem és megpróbáltam feldolgozni. Hogyan tovább?
Nem sokkal később meghallottam, hogy valakik matatnak, végül kinyitottam a szemem egy gyenge hang hatására.
Bella szíve elkezdett verni, bár halkan és erőtlenül.
Lassan a karjaimba vettem és elindultam haza. Közben még hallottam, ahogy Emmett, csak hogy ki ne maradjon a mókából, még párszor belerúg abba a Luis-ba, majd csendesen felgyújtja és utánunk fut. Ez hülye. Leégeti az egész házat. Mindegy.

Körülbelül két nappal később Bella teljesen felépült. Carlisle-t lenyűgözte, hogy milyen gyorsan gyógyult. Közben minden nap minden percében ott ültem vele, abban a szobában. Most éppen reggel van, és fel fog ébredni.
- Jó reggelt- mosolyogtam rá, mikor kinyitotta szemeit. Visszamosolygott és megszorította a kezemet.
- Neked is. A többiek?
- Elmentek vadászni. Mindenki.
- Szuper. Ez biztos Alice-nek köszönhető- jegyezte meg, majd rám mosolygott újból.
- Nem tudom elégszer elmondani, hogy megmentettetek, hiszen így elmondhatom neked ezt. Szóval azért gyógyulok ilyen gyorsan, mert mellettem vagy. Ez a fajtánknál elengedhetetlen. Mindegy, hogy kibe szeretsz bele visszavonhatatlanul, a lényeg, hogy vele maradj. Akkor sosem lesz semmi bajod, ám ha valamelyikőtök meghal, vele hal a másik is...
- Azaz most szerelmet vallottál nekem- vigyorogtam el magam. Elképzelhetetlenül boldog voltam.
Bella bólintott.
- Pontosan.
- Hát, ez szerencse, mert pontosan ugyanígy érzek- Elmosolyodtam, majd odahajoltam fölé, és ajkaimat az övére illesztettem, gyengéden, szerelmesen...

/Fél év múlva, az esküvőn/
A boldogító igen után felvezettem Bellát a táncparkettre, és egymást átölelve kezdtünk keringőzni. Körülbelül a tánc felénél járhattunk, mikor Bella odahajolt a fülemhez, és belesuttogott valamit, ami először nem akart összeállni, de aztán csak sikerült.
- Terhes vagyok.
Nem válaszoltam. Magam elé meredtem. Eddig tartott a szerelem?- kérdeztem magamban, majd készültem ott hagyni Bellát, mikor meghallottam Alice ordító hangját a fejemben.
"ITT NE MERD HAGYNI TE TUSKÓ! TE VAGY A GYEREK APJA! KI MÁS LENNE?"
- Ki az apa?- kérdeztem vissza végül.
- Ki lenne? Te.
- Nekem nem lehet gyermekem.
- Pedig mégis így van. Gondold át, el sem mozdultunk egymás mellől mostanában! Az pedig fél év volt!
- Igaz...- elmosolyodtam, és még jobban magamhoz öleltem szerelmemet, Ő pedig hozzám bújt, és így táncoltunk tovább. Meg kell köszönnöm Alice-nek, hogy nem csináltam magamból címeres ökröt.

Első bejegyzés :)

Sziasztok!
Ezen a blogon a novelláim fognak szerepelni, remélem elnyeri a tetszéseteket!

Valószínűleg mindent leírok, ami eszembe jut, úgyhogy szerintem minden fajta témájú lesz ;)
Mindig a novellához illő fejléc és kinézet lesz ;)

Puszi, Florence*